A nyelvtanulásnak fontos része az adott nyelv kultúrájának megismerése. Hiszen végső soron a nyelveket csak egy emberi közösség tartja életben. Még egy olyan mesterséges nyelv is, mint az eszperantó, önmagában nem nyelv, csak egy logikai váz: attól válik élővé, hogy van egy közösség, ami beszéli. De ez a közösség, a legtöbb nyelvi közösségtől eltérően, nem rendelkezik központtal, ehelyett a bolygó különböző pontjain van szétszórva. Ezen kívül az eszperantisták legtöbbje nem beleszületik a mozgalomba, csak felnőtt fejjel válik tagjává. Milyen kultúrája lehet tehát egy ilyen szétszórt, az anyanyelvhez képest másodlagos közösségnek?

Természetesen van az eszperantónak is kultúrája, de – a mozgalom nemzetközi jellege miatt – ez a kultúra egy csomó dolgot nem szabályoz egyértelműen. Például a gesztusok általában a kultúra részei: a bolgárok mást értenek egy bólintásból, mint Európa többi népe. Az eszperantóban nyilván nem lehet egyértelmű jelentése a bólintásnak, hiszen az a bolgár eszperantistáknak plusz problémát jelentene. Ettől függetlenül persze az angol, a német és a magyar eszperantisták egymás között nyugodtan használhatják azokat a gesztusokat, amelyeket mindketten megértenek, mint például a bólintást; de ettől még a bólintás nem válik az eszperantó kultúra részévé. A nemzetek közötti megértés, a különböző kultúrák befogadásának célja ezt nem teszi lehetővé.

Nem mi van, hanem tessék!

Hasonló a helyzet az udvariassággal is. Magyarul azt mondjuk, angol és német mintára: „szeretnék kérni egy pohár vizet”. Esetleg felszólítás helyett kérdezünk: „Meg tudná mondani, mennyi az idő?” Vagy éppen tagadó kérdést használunk: „Nincs kedved elkísérni minket holnap reggel?” Ezek a magyar kultúrában teljesen érthetőek és elfogadottak, viszont egy külföldi eszperantistával beszélgetve már problémákat okozhatnak: 

• A szeretnék kérni egy pohár vizet fordítása: mi ŝatus peti glason da akvo, ami magyarul annyit tesz: [szeretném, ha kérnék egy pohár vizet]. Ennek túl sok értelme nincs, hiszen én nem szoktam különösebben örülni annak, hogyha végre-valahára vizet kérhetek valakitől. Ez csak egy udvariassági forma. Aki nem magyar, és nem ismeri ezt az udvariaskodást, annak sokszor elképzelése sincs, hogy mit akartam mondani.
• A „meg tudná mondani, mennyi az idő?”-vel más a baj. Erre a logikus válasz, ha a kérdezettnek van órája, úgy hangzik, hogy „igen”. Ezen meg a magyarok lepődhetnek meg...
• A „nincs kedved elkísérni minket holnap reggel?” elsősorban azoknak az eszperantistáknak okozhat gondot, akiknek a nyelvében nincs hasonló szerkezet. Ha tényleg nincs kedvük, akkor ők igenlő választ fognak adni. Mi magyarok ellenben akkor felelünk igennel, ha azt akarjuk mondani: de igen, van kedvem. Nálunk a kedvetlenséget a tagadás fejezi ki:
  

    – Nincs kedved elkísérni minket?
    – Nincs.

Az eszperantóban tehát kerülni kell a felesleges udvariaskodást. Ha vizet akarsz (volas), akkor mondd azt! Ha mégis udvarias akarsz lenni, arra vannak szavak (légy szíves = bonvolu; óhajt = deziras), de maga a kultúra ennél több udvariassági szabályt nem hoz. Hiszen a nemzetek közötti megértés, a különböző kultúrák befogadásának célja ezt nem teszi lehetővé.

A bonvolu használata háromféle lehet:

1. Légy szíves megmondani, hány óra van! = Bonvolu diri al mi, kioma horo estas!
2. Légy szíves, mondd meg, hány óra van! = Bonvolu, diru al mi, kioma horo estas! 
   (Az előzőtől csak abban különbözik, hogy itt két tagmondat van, közöttük vessző. Ezért a tényleges kérést nem -i-vel, hanem -u-val fejezzük ki. Ez nem okoz majd meglepetést, mert magyarul is használjuk így.)
3. Igazából a bonvolu bármihez hozzátéve udvariasságot fejez ki. Ha azt mondod, bonvolu sidi vin, az magyarul azt jelenti: [legyél szíves leülni!] Ezt magyarul nem nagyon használjuk, ha mégis, akkor az inkább utasítás, és nem kérés. Eszperantóul viszont udvariasnak számít, ezért, hogy ezt a finomságot is kifejezzük, magyarra nem szó szerint kell lefordítani, hanem egy hasonlóan udvarias szóval: Foglaljon helyet!

Egyéb udvarias kifejezések:

• Köszönöm! = Dankon! / Mi dankas vin!
• Szívesen! = Volonte!
• Szóra sem érdemes! = Nedankinde!
• Tessék! = Jen!
  (De: ez a tessék csak akkor használható, ha odaadsz valakinek valamit. A mi? kérdés helyett nem mondhatod, hogy *jen?, hiába tanítottak magyarul erre gyerekkorodban.)

Az angolhoz hasonlóan az eszperantóban sem létezik magázás. Így a „tessék mondani, jó helyen járok?” kérdést sem fordíthatod *jen-nel.

Vizsgakérdések

Szóval az eszperantó etikett nem túl kifinomult. De akkor mégis milyen kultúrája van az eszperantónak? Mit kérdezhetnek a nyelvvizsgán?

Erre a válasz egyszerű: főleg olyasmiket, ami a nyelv használatára amúgy is jellemző. Levelezést külföldiekkel, más eszperantistákkal folytatott társalgást, a turisták apró-cseprő problémáinak megoldását, meg ilyesmi.

Ezeken túl az eszperantónak, lévén már több mint száz éves, számos hagyománya van. Ha van kedved, utánanézhetsz, hogy kik voltak a híres magyar eszperantisták, hogyan próbálták elterjeszteni a nyelvet, és mit csináltak Zamenhof gyermekei. Mindezeket általában nem szokták kérdezni a nyelvvizsgán.

Van azonban néhány dolog, amiket, ha nem is szoktak kérdezni, néha beleteszik az olvasmányokba. Ha ezeket nem érted meg, nem ismered fel, akkor lehet, hogy megzavarnak, pedig tényleg elég egyszerű dolgokról van szó. A következő rész róluk fog szólni.